A lapos képernyős tévék története
A katódsugárcsöves technológiát alkalmazó, íves képernyőn több évtizedes tévénézés után a fogyasztók azt tapasztalják, hogy ezeket a televíziókészülékeket a lapos képernyős modellek fokozatosan megszüntetik. Az 1990-es évek végén történt bevezetésük óta a lapos képernyős tévék gyorsan uralják a piacot kiváló képüknek és kompakt méretüknek köszönhetően. Az ezeknek a készleteknek az előállításához használt technológia gyorsan fejlődött, lehetővé téve az egyre nagyobb képernyőméretet és a jobb megtekintési élményt.
Korai történelem
Az első síkképernyős TV-t 1964 júliusában találta fel az Illinoisi Egyetem csapata. Abban az időben az iskola számítógépeit hagyományos számítógép-monitorokkal építették, amelyek olyan technológiára támaszkodtak, amely a számítógépes grafika szempontjából nem volt hatékony. Ennek a problémának a megoldására Donald Bitzer és Gene Slottow professzorok olyan lapos képernyős televíziót készítettek, amely plazmatechnológiával bocsátott ki fényt.
LCD technológia
Miután az 1960-as években kifejlesztették az első lapos képernyős kijelzőt, a gyártók elkezdtek elfordulni a plazmatechnológiától a folyadékkristályos kijelzők (LCD) javára. Abban az időben az LCD-képernyőket sokkal nagyobbra lehetett építeni, mint a plazmaképernyőket, és hatékonyabban is lehetett őket üzemeltetni. Ironikus módon az LCD-televíziók fejlesztése évtizedekkel késlelteti az igazi lapos képernyők értékesítését.
A Sharp/Sony együttműködés
1996-ban a Sony és a Sharp Corporation közös vállalkozásban állapodott meg nagyméretű síkképernyős TV-k gyártására. Akkoriban léteztek lapos LCD képernyők, de csak néhány hüvelyk méretűek voltak. A Sony tulajdonában volt a Plasma-Addressed LCD (PALC) néven ismert technológia védjegye, amely az LCD- és plazmakijelzőket keverve jobb képet alkotott. A Sony megosztotta ezt a technológiát a Sharppel, mert akkoriban a Sharp az iparág vezető szerepet töltött be a tévégyártásban.
Az első síkképernyős TV
1997-ben a Sharp és a Sony bemutatta az első nagyméretű, síkképernyős TV-t. PALC technológiával készült, és 42 hüvelykes volt, ami akkoriban rekordméretű. Ez az első modell több mint 15 000 dollárért kelt el, így a legtöbb amerikai számára elérhetetlen. A gyártók hamar felfedezték, hogy a PALC technológia túl drága és megbízhatatlan a széles körű felhasználáshoz, ezért elhagyták a PALC-t a plazma helyett.
A következő évtizedben a plazma lapos képernyők árai gyorsan csökkentek a technológia fejlődésével. Ezzel egy időben a kutatók elkezdték keresni az LCD-képernyők életképesebbé tételének módjait. A 21. század elejére a gyártók már 30 hüvelykes LCD lapos képernyőket gyártottak, míg a plazmatévék meghaladták az 50 hüvelykes átmérőt.
Változó technológia
2006-ra az LCD lapos képernyők előállításához használt tranzisztorok odáig fejlődtek, hogy felvehették a versenyt a plazmaképernyőkkel. Abban az évben az LCD-képernyőket 42 hüvelykes méretig értékesítették, gyakorlatilag nem volt különbség az LCD és a plazma modellek között ekkora méretben. Domináns piaci részesedésük megőrzése érdekében a plazmagyártók akár 103 hüvelykes képernyőket is hozzáadtak. 2009 augusztusára az LCD-síkképernyők uralták a TV-piacot, a plazmaképernyők a TV-eladások mindössze 12 százalékát tették ki. Sok fogyasztó az LCD-készülékeket részesítette előnyben, mert fényesebbek és hatékonyabbak voltak, mint a plazma. Mivel egyszerűbb technológián alapultak, az LCD TV-k sokkal vékonyabbak is voltak, mint a plazmamodellek. A nagyon nagy tévéknél azonban továbbra is a plazma volt a legnépszerűbb választás.