Mi volt a kapcsolat a guttapercha és az első transzatlanti távírókábel között?

Az első sikeres transzatlanti távírókábelt 1858-ban fektették le, és ezt a döntő tényező a guttapercha használata tette lehetővé. A guttapercha egy természetes gumiszerű anyag, amelyet a Palaquium gutta fa nedvéből nyernek. Megállapítást nyert, hogy a guttapercha kiváló szigetelő tulajdonságokkal rendelkezik, és rendkívül rugalmas is, így alkalmassá teszi tenger alatti távírókábelekben való használatra.

Az 1840-es években kísérletek már kimutatták a szigetelt kábelek alkalmazásának lehetőségét az elektromos jelek nagy távolságra történő továbbítására. Az 1850-es években a La Manche csatornán átvezetett kezdeti víz alatti kábelek azonban a rossz szigetelés miatt meghibásodtak. Az áttörést 1848-ban érte el, amikor a német tudós, Werner Siemens kifejlesztett egy eljárást a guttapercha kinyerésére és tisztítására. Ezután a Doveri-szoroson áthaladó víz alatti kábel sikeres kísérletében használták.

Az első transzatlanti távírókábel-projektet John Watkins Brett brit mérnök és Cyrus West Field amerikai mérnök vezette. Azt tervezték, hogy egy távírókábelt fektetnek le az egész Atlanti-óceánon, amely összeköti Európát és Észak-Amerikát. A projekt számos kihívással szembesült, beleértve egy erős és megbízható kábel szükségességét, amely ellenáll a zord tengeri környezetnek.

1857-ben az első kísérlet a transzatlanti távírókábel lefektetésére kudarcot vallott, miután a kábelt körülbelül 380 mérföldnyire telepítették. Ez a hiba azonban értékes betekintést nyújtott, és megállapították, hogy a guttapercha szigetelést nem egyenletesen alkalmazták, ami gyenge pontokhoz vezetett a kábelben.

1858-ban új kábelt gyártottak, amely vastagabb és egyenletesebb guttapercha szigetelést tartalmazott. A második próbálkozás sikeres volt, az első transzatlanti távíró üzenet továbbítására 1858. augusztus 16-án került sor. Ez jelentős mérföldkövet jelentett a globális kommunikációban, hiszen immár hetek helyett percek alatt vált lehetővé az üzenetküldés Európa és Észak-Amerika között. vagy hónapok.

Sajnos az első transzatlanti távírókábel csak néhány hétig működött, mielőtt meghibásodott. Ennek valószínűleg több tényező együttes oka volt, beleértve a túlzott elektromos áramot, a kábeltervezés hibáit és az óceán fenekén uralkodó zord körülményeket. A guttapercha szigetelőként való sikeres alkalmazása azonban döntő fontosságúnak bizonyult, és a későbbi transzatlanti távírókábelek sokkal hosszabb ideig működtek.

A guttapercha a 19. század végéig a tenger alatti távírókábelek létfontosságú anyaga maradt, amikor a javított szintetikus anyagok, például a polietilén és a PVC felváltották. Ezek az új anyagok jobb elektromos tulajdonságokat és tartósságot biztosítottak, ami megbízhatóbb és tartósabb tenger alatti kábelek kifejlesztéséhez vezetett, amelyek a globális távközlés gerincét képezték.