Fleur Adcock telefonhívása?
Hirtelen trilla, éles, mint a kés,
átvág a gondolataimon, megijeszti a macskát,
aki úgy ugrál, mintha áramütés érte volna.
Egy pillanat alatt a szoba válik
elviselhetetlenül csendes, mintha hang lenne
kiszívták a levegőből, és ott ülök,
átszellemült, a telefont bámulja, hajlandó rá
csendben maradni. De csak amikor pihenek
és lélegezzen ki, egy második trilla hatol át a csendbe.
Vonakodva felkelek, az íróasztalhoz sétálok
és emelje fel a kagylót.
'Igen?'
– Ó, helló – mondja egy tétovázó, bizonytalan hang.
– Jean vagyok.
– Igen – mondom –, tudom. Mi az?'
– Figyelj – mondja még mindig bizonytalanul –, tudom, hogy az
borzasztó éjszaka telefonálni, és
utállak zavarni...'
– Rendben van – mondom neki, és azon tűnődöm, vajon mit
a földön rossz. – Amúgy ébren vagyok. Mi az
azt?'
Aztán a szavak rohanásában, amelyek mindegyiken átesnek
másrészt azt mondja, hogy a férjének, Paulnak
most szállították kórházba.
A szívem összeszorul és a gyomrom összehúzódik, mint
ha valaki a napfonatba ütött.
– Ó, Jean, nagyon sajnálom – mondom, és egy pillanatra:
Annyira meg vagyok döbbenve, hogy nem tudok többet mondani.
– Jól volt ma este – mondja küszködve
hogy a hangja egyenletes maradjon. – Vacsoráztunk, és
teljesen normálisnak tűnt, aztán hirtelen
megdőlt. Eszméletlen volt a mentőautóhoz
megérkezett.
– De mi történt? kérdezem. – Mit mondtak?
– Még nem tudják – mondja. – Teszteket csinálnak.
Ezért telefonáltam.
– Értem – mondom, és próbálom elnyelni a hír okozta sokkot.
– Nos, örülök, hogy telefonált.
– Azt hittem, tudni akarod – mondja.
– Hát persze – mondom neki. – És remélem, minden
minden rendben lesz.
– Nem tudom – mondja –, annyira félek.
– Ne aggódj – mondom –, biztos vagyok benne, hogy így lesz.
De ahogy leteszem a telefont, nem érzek
előérzet.