Fleur Adcock telefonhívása?

Hirtelen trilla, éles, mint a kés,

átvág a gondolataimon, megijeszti a macskát,

aki úgy ugrál, mintha áramütés érte volna.

Egy pillanat alatt a szoba válik

elviselhetetlenül csendes, mintha hang lenne

kiszívták a levegőből, és ott ülök,

átszellemült, a telefont bámulja, hajlandó rá

csendben maradni. De csak amikor pihenek

és lélegezzen ki, egy második trilla hatol át a csendbe.

Vonakodva felkelek, az íróasztalhoz sétálok

és emelje fel a kagylót.

'Igen?'

– Ó, helló – mondja egy tétovázó, bizonytalan hang.

– Jean vagyok.

– Igen – mondom –, tudom. Mi az?'

– Figyelj – mondja még mindig bizonytalanul –, tudom, hogy az

borzasztó éjszaka telefonálni, és

utállak zavarni...'

– Rendben van – mondom neki, és azon tűnődöm, vajon mit

a földön rossz. – Amúgy ébren vagyok. Mi az

azt?'

Aztán a szavak rohanásában, amelyek mindegyiken átesnek

másrészt azt mondja, hogy a férjének, Paulnak

most szállították kórházba.

A szívem összeszorul és a gyomrom összehúzódik, mint

ha valaki a napfonatba ütött.

– Ó, Jean, nagyon sajnálom – mondom, és egy pillanatra:

Annyira meg vagyok döbbenve, hogy nem tudok többet mondani.

– Jól volt ma este – mondja küszködve

hogy a hangja egyenletes maradjon. – Vacsoráztunk, és

teljesen normálisnak tűnt, aztán hirtelen

megdőlt. Eszméletlen volt a mentőautóhoz

megérkezett.

– De mi történt? kérdezem. – Mit mondtak?

– Még nem tudják – mondja. – Teszteket csinálnak.

Ezért telefonáltam.

– Értem – mondom, és próbálom elnyelni a hír okozta sokkot.

– Nos, örülök, hogy telefonált.

– Azt hittem, tudni akarod – mondja.

– Hát persze – mondom neki. – És remélem, minden

minden rendben lesz.

– Nem tudom – mondja –, annyira félek.

– Ne aggódj – mondom –, biztos vagyok benne, hogy így lesz.

De ahogy leteszem a telefont, nem érzek

előérzet.