Hogyan küldték az üzeneteket távírón?
1. Feladó: A küldő egy távírókulcsot használ, amely lényegében egy kapcsoló volt, hogy az üzenetnek megfelelő elektromos jeleket hozzon létre. Amikor megnyomják a gombot, az egy elektromos áramkört fejez be, aminek következtében áram folyik át a távíró vezetéken.
2. Vezeték: Az elektromos jelek a távíróvezetéken haladtak, amely vezető anyagokból, például rézből vagy vasból készült. A vezetékeket oszlopokra lehet fűzni, föld alá temetni, vagy akár a víz alatt is el lehet vezetni, hogy üzeneteket továbbítsanak nagy távolságokra.
3. Fogadó: A vevő végén egy távírószonda vagy nyomtató lenne a távíróvezetékhez csatlakoztatva. Amikor az elektromos jelek megérkeztek a szirénához, az elektromágnes rezgését okozta, kattanó hangot vagy koppintó mozgást produkálva. A hangjelző kezelő, más néven távíró, hallgatta vagy nézte ezeket a csattanásokat és koppintásokat.
4. Morze kód: Az üzeneteket Morse-kóddal kódolták, amely egyedi pontok és kötőjelek sorozatát rendelte hozzá minden betűhöz, számhoz és írásjelhez. A hangjelző kezelője értelmezi a kattintások és koppintások mintáját, és lefordítja azokat a megfelelő karakterekre.
5. Üzenet értelmezése: A távíró a kapott üzeneteket koherens módon írja le vagy rögzíti, megőrizve a kívánt szöveget vagy információt. Az üzenetek ezután eljuttathatók a címzetthez, vagy továbbíthatók különféle kommunikációs módszerekkel.
6. Válasz: Az üzenet címzettje egy hasonló távírókulcs segítségével válaszolhat, és ugyanazon a távíróvezetéken keresztül küldheti vissza a feladónak.
Ez a folyamat lehetővé tette a szöveges üzenetek gyors kommunikációját nagy távolságokra, forradalmasítva az információtovábbítás módját a 19. században és a 20. század elején.